Hírek

A Sarplaninac múltja, jelene és jövője

2020.11.17

Polgár Adrijana írása

Milyen is az igazi Sarplaninac? A kutya, amiről az a sok legenda szól, aki élete árán megvédte a nyájat sokszor nagyon zord körülmények között is. Aki intelligenciájával és bátorságával felvette a harcot bármilyen támadóval szemben. Nehéz erre válaszolni, hiszen a fajta története nagyon régi időkre nyúlik vissza, és alig van írott dokumentum. Főként szájról szájra terjedtek a történetek, és a kutyákkal való munkáról a sok tapasztalatot, az igazi tudást a pásztorok őrizték, de nagyon kevés került lejegyzésre belőle.

Ha ma körülnézünk egy kiállításon, sokféle Sárhegyit látunk. Habár a standard elég világosan rögzíti a fajta kritériumait és jellemzőit, mégis nagyon heterogén az állomány. Hogy lássuk, mi vezetett idáig, tekintsük át a fajta történetét.

Különböző teóriák ismertek a Sarplaninac származásáról. Van olyan álláspont, miszerint a Sárhegyi, mint ahogyan a legtöbb pásztorkutya a Tibeti masztifftól ered, közös ősük van. Mások azt állítják, hogy ezek a kutyák a Balkán hegyei között alakultak ki, és nincs is közvetlen kapcsolatuk a Tibeti masztiffal. Ez nézőpont kérdése, ki melyik változatot hiszi el. Ami lényeges, hogy ezek a kutyák valóban a Sár-hegységből terjedtek el, tehát jogosan viselik ezt a nevet. Évszázadok során ezek a kutyák őrző funkciót láttak el az ember mellett, elsősorban a haszonállatokat őrizték nagyon is nagy hatékonysággal. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a természetes szelekció mekkora hatással volt a fajta egyedeire. Csak a legkeményebb kutyák maradtak életben, és azok közül is a legerősebbek szaporodtak.

A fajta lejegyzése és hivatalos elismerése a 20. században kezdődött a két világháború között. Akkoriban kezdett elterjedni a ”kutyázás”, mint hobbi, akkor alakultak az első kutyatenyésztő szövetségek, és akkoriban rendezték meg az első kutyakiállításokat. Nem csoda, ha az akkori Jugoszláv Királyság is szerette volna, hogy legyen saját nemzeti fajtája. A ”Sárhegyi kutyákra” esett a választás, és az FCI-nél bejegyzésre került a 41. sorszám alatt 1939-ben. Ez a 41-es szám nagyon is előkelő, hiszen ma 350 elismert fajta van a világon, és az első 40 regisztrált fajta Angliából származik. Tehát közvetlenül utána a Sarplaninac következik, de akkor még Ilirski Ovcar néven került bejegyzésre. A következő években a II. Világháború idején nem sok adat van a fajtáról, valószínűleg sok kutya pusztult el a háborús évek alatt.

A háború után a fajta egyik meghatározó alakja Dr. Prof. Slobodan Pavlovic a Belgrádi Állatorvosi Egyetemen dolgozott. Egy alkalommal küldetést kapott, hogy tanulmányozza a birkákat pusztító brucellózist a Sár-hegységben. Mivel már korábban erős érdeklődést mutatott a kinológia iránt, így elkezdett adatokat gyűjteni az ott élő és dolgozó pásztorkutyákról. Folyamatosan gyűjtötte és lejegyezte a kutyák jellemzőit, viselkedését és minden fontos adatot. Évekkel később kidolgozta a fajta standardját, amit az FCI 1957-ben el is fogadott, és ezzel együtt a fajta nevét Jugoslovenski ovčarski pas – Šarplaninacra változtatták. Ennek nagyon nagy jelentőséget tulajdonítottak az ország vezetői, és még abban az évben a Nisi Katonaságnál kutyakiképző központot nyitottak, ahol a Sarplaninacot szelektálni, tenyészteni és képezni kezdték a katonaság számára. Katonai támaszpontokra és börtönökbe kerültek a kutyák, ahol használták őket őrző képességük révén. Komoly szakmai munkát végeztek azokban az években Pavlovic irányítása alatt. Kinológiai munkája során a professzor több évig vezette a törzskönyvezést a Jugoszláv Kinológiai Szövetségben (JKS). Nemzetközi téren pedig Franciaországban tagja volt az FCI-nek, és az FCI kirendeltségen képviselte a JKS és a Sarplaninac fajta érdekeit.

A fajta egyre népszerűbbé vált a civilek körében is. A 60-as években elkezdődött a tenyésztés, az állomány egy része a katonai kutyáktól, másik része a hegyekből lehozott és törzskönyvezésre kerülő pásztorkutyáktól ered. Az állomány egyre nőtt, és mivel „Nemzeti Kincsnek” számítottak ezek a kutyák, szigorúan tilos volt külföldre eladni őket egészen 1971-ig. Ekkor oldották fel ezt a törvényt. Európából, sőt Amerikából is érdeklődtek a fajta iránt, és innentől került egyre több kutya külföldre. Említésre méltó eset, hogy Észak-Amerikában a Coppering házaspár egy kísérlethez pásztorkutyákat keresett, mivel a környéken sokaknak volt gondjuk a coyotokkal (prérifarkassal). Olyan kutyákat kerestek, akik megfelelő védelmet biztosítanak a haszonállatoknak a ragadozók ellen. Több fajtát is kipróbáltak erre a célra, köztük Maremannt, Anatóliai juhászkutyát, és Sárhegyit is, és ez utóbbi vált be leginkább a feladatra. Ezzel a Sarplaninac híres lett Amerikában, még mai napig is mesélik ezt a történetet, és más legendákat is.

A 80-as években  a Sarplaninac elérte népszerűségének csúcspontját, és kezdett feltűnni Európa más országaiban is a kiállításokon, ahol felfigyeltek a fajtára. Az anyaországban is egyre több kutyára volt igény, de a tenyésztést szigorú szabályokhoz kötötték, meghatározták a törzskönyvezhető kölykök számát, vagy hogy a szuka milyen időközönként fedeztethető. Így nem volt annyi kölyök, mint amennyire igény lett volna. Emellett a kiállításokon is nagy népszerűségnek örvendett a fajta, nagy közönség előtt zajlottak a bírálatok, amik ráadásul nagyon szigorúak voltak. Egy „kitűnő” minősítés akkoriban óriási eredménynek számított. Az Európa- és Világkiállításon 50-100 nevezett Sarplaninac sem volt ritka. Hazánkban is ezekben az években vált ismertté és népszerűvé a Sárhegyi.

Sajnos a 90-es években, épp amikor Prof. Pavlovic nyugdíjba vonult, a fajta helyzete változott, mind a kutyák száma, mind a minőség visszaesett. Az anyaországban, ami közben több külön államra vált szét, a tenyésztői szervezetek más irányba fordultak, nem követték többé a Pavlovic által mutatott irányt és szakmaiságot. A nagyobb testméret elérése került előtérbe, és a korábbi szelekciós és tenyésztési szempontok háttérbe kerültek. A „minél nagyobb, annál jobb” elv vált népszerűvé a tenyésztésben. Más országokban is megfigyelhető ebben az időszakban a fajtával kapcsolatos tanácstalanság, hiszen az anyaországtól nem kaptak megfelelő iránymutatást.

A fajta népszerűsége és a kutyák minősége rohamosan csökkent. Az utóbbi 10 évben figyelhető meg újra pozitív változás a Sarplaninaccal kapcsolatban. Ismét egyre több a jobb felépítésű, szárazabb, típusosabb kutya, a nagy méretű, limfatikus, masztiffos kutyák helyett. Ez bizakodásra ad okot.

Mindezt az áttekintést azért vezettem végig, hogy látható legyen az a folyamat, ami a jelenlegi helyzetig elvezetett. Az utóbbi 10 évben sokan rájöttek, hogy a fajta nem jó irányba tart, és kezdenek visszatérni az eredetihez közelebb álló kutyák tenyésztéséhez. Viszont azt vettem észre, hogy Magyarországon mintha megállt volna az idő, pont a Sarplaninac legrosszabb korszakából származó kutyákkal és azok utódaival mai napig tenyésztenek, és legtöbb esetben a kiállításokon is ők győznek. Mint minden fajtának, a Sarplaninacnak is van egy standardja, amihez a tenyésztést és a szelekciót igazítani kell. Viszont megfigyelhető, hogy vannak Sarplaninac tartók és tenyésztők, akik a standard szerinti erős hibákkal, rossz anatómiával, viszont nagy testmérettel rendelkező kutyáikkal járják a kiállításokat és győznek is, rangos minősítéseket szereznek. Bár manapság nem népszerű a fajta, így kiállításokon kevés egyed van nevezve, viszont a bírók még ha nem is „fajta specialisták” ismerniük kellene a jó anatómiát és a standard legmeghatározóbb pontjait. Azt hallottam az utóbbi években, hogy a bírók Magyarországon azokat a kutyákat, amik nem hasonlítanak az általuk ismert nagytestű, nagy szőrű kutyákra „Balkáni típusnak” nevezték el. Ezt nagyon érdekes hozzáállásnak tartom. Ez mind a bírók tudását mutatja, hisz ezek szerint nem ismerik a fajta standardját. A Sarplaninacnak nincs több típusa, az a követendő, amit a standard leír, ami attól eltérő, az hiba. Nem szeretném megbántani a bírótársaimat, hisz én magam is az vagyok, csak szeretném felhívni a figyelmet arra, milyen fontos az adott fajta standardjának ismerete, és jó volna, ha figyelmesebben bírálnának, utánanéznének a fajtának, ha már adott kiállításon ők bírálják. Még akkor is, ha csak néhány egyedet neveztek aznap. Ez a néhány egyed nagyon meghatározó lehet a tenyésztésben a fajta kis állománya miatt.  A másik amit észrevettem, hogy a bírók nem ismerik a Sarplaninac elfogadott színváltozatait. Ez arra vezethető vissza, hogy a szürke szín volt sok éven át a legnépszerűbb, többségében ilyen színű kutyák kerültek Európába, az úgynevezett „acélszürke” kutya volt a legtöbb Magyarországon is. Viszont az anyaországokban nagyon gyakori a karabas, a merdzan és a többi színváltozat is. Jó volna, ha az emberek, köztük a bírók is megismernék ezeket az elfogadott színeket. A honlapon a „Standard” menüpont alatt készítettünk erről egy összefoglalót.

A fajta fennmaradáshoz nagyon fontos az is, hogy milyen kutyák győznek a kiállításokon, hiszen ezzel mutatjuk meg a világnak, milyen is az igazán jó Sarplaninac. Ezzel vissza is jutottunk a legelső kérdésünkhöz. Amire a leegyszerűsített válasz, hogy a jó Sarplaninacnak rendelkeznie kell a fajtára jellemző karakterrel, és munkabírással, ezt sajnos nehezen lehet meghatározni és értékelni egy kiállításon, de bizonyos elemeit látni lehet, ha a bíró ad neki hangsúlyt. A másik tényező, hogy küllemben és anatómiában a standard által meghatározott szempontoknak kell megfelelnie a kutyáknak.

Annak, aki érdeklődik a fajta iránt legyen az kutyatartó, tenyésztő vagy bíró, érdemes lenne elmennie az anyaországokba, és megnézni az ott élő kutyákat, részt venni az ottani Speciális Sarplaninac kiállításokon, azaz Specijalkán. Fontos, hogy a fajta elkötelezettjei és a tenyésztők józan ésszel gondolkodjanak, és a fajta érdekeit tartsák szem előtt.

Dr. Prof. Pavlovic szavaival zárom soraimat, aki azt mondta egy vele készített interjúban: “Egyelőre még nem léteznek olyan egyedek, amik 100%-ban megfelelnek a standard minden szempontjának. Abban a pillanatban, amikor találunk egy olyan egyedet, ami teljesen megfelel a standardnak akkor lehet szigorítani tovább.” Úgy gondolom még mindig messze vagyunk ettől a ponttól, de rendíthetetlenül dolgozunk tovább a fajtáért.

Végül egy megfontolandó bölcsesség tőle: „Ne legyetek szerelmesek a saját kutyátokba, csak szeressétek őket, mert ha szerelmes vagy, akkor nem látod a hibáit, mindent elnézel neki, és így nem szabad tenyészteni!”

Polgár Adrijana

FCI küllembíró

2017. Specijalka – Temerin

Sarplaninac Specijalka – Banja Luka 2015.